2008 július 17. | Szerző: rzso
Látom, a minap nem sikerült jól betennem a Mezei Mária féle linket.
Azért örülök, hogy látom, vettétek a fáradságot és bemásoltátok a böngészőbe, de hogy csak egy kattintással elérhető legyen, megpróbálom mégegyszer:
Mezei Mária: Prédikáció a szeretetről, Istenről
2008 július 16. | Szerző: rzso
Azzal az igen erősen ösztönző gondolattal fogtam bele ebbe a blogírás-dologba, hogy ha már én magam – olvasmányaim és kutatgatásaim , és egyáltalán lelki utam során – hozzájutottam annyi szép és felemelő gondolathoz, íráshoz ebben az életben, nem tarthatom meg azt mind magamnak, adnom kell belőle másoknak is.
A gondolat megszületésének pillanatában igazán fel sem mértem, mekkora felelőssség is ez. Ugyanakkor azt sem láttam még át, hogy az én fejlődésemben is milyen sokat számít majd. Most látom csak, hogy a sok keresgélés közepette én magam is mennyi de mennyi érzelmi töltést és ez által pozitív energiát kapok.
Nagyon köszönöm a visszajelzéseiteket! Ezek még jobban ösztönöznek arra, hogy keresgéljek, és mint a gyöngyhalász, aki átnézve száz és ezer kagylót, egyszercsak rátalál a ritka és értékes gyöngyszemre, úgy keresem és találom meg én a saját “gyöngyszemeimet”, hogy az erre tévedőnek átnyújthassam.
Most egy – számomra – valódi gyöngyszemmel szeretnélek Titeket megismertetni. Mivel nagyon hosszú, így csak azt a linket teszem ide, amin keresztül eléritek az oldalt, ahol olvasható. Igazán ritka és értékes gyöngyszem!
(Bocsánat, de ha valaki olyan fiatal, hogy nem tudja ki volt Mezei Mária, az ő kedvéért írom ide, hogy még ifjúságom idején az egyik legfantasztikusabb színésznő volt. Érdemes Művész és Kiváló Művész kitüntett.)
Mezei Mária: Hoztam valamit a hegyekből
( Prédikáció a szeretetről, Istenről )
A második világháború gyűlölet okozta súlyos
megpróbáltatásai, szenvedései után, 1946. június 10-én Mezei Mária
színésznő a szeretet és Isten mellett tesz meggyőző tanúságot
Budapesten, a pasaréti református templomban:
http://www.inditlak.hu/fmezei.html
Ezen az oldalon még más szépségeket is találtok, pl. olyat, mint Teréz anya vallomása a szeretetről stb.
A teáscsésze
2008 július 14. | Szerző: rzso
Hát igen… ezek a tigrisek már csak ilyenek…
De miért teremtünk magunknak tigriseket újra meg újra? Miért van szükségünk átélni megannyi borzalmat, bánatot, félelmet, nélkülözést?
Fájdalom, szenvedés – valami célt szolgálnak? Nemesebb lesz-e tőle valóban a lélek? Néha úgy tűnik, inkább összetör. Ilyenkor viszont az jut eszembe: nem elviselem-e, sőt kérem-e a fogorvostól a fájdalmas kezelést annak érdekében, hogy később ne fájjon az a fog? Nem elviselem-e sőt kérem-e a gyógytornász vagy gyógymasszőr fájdalom-okozását annak érdekében, hogy később szabadon mozoghassak? Nem gyötröm-e magam önként a tornával, hogy erősebb, egészségesebb és csinosabb legyek?
Hát valami ilyenről szól a kövtkező kis történet.
A teáscsésze
Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
– “Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.”
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
– “Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?”
Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:
– ‘Hagyj békén!’ – de Ő csak mosolygott, és így szólt:
– ‘Még nem.’
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
– ‘Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:
– ‘Még nem.’
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
– ‘Még nem.’
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
– ‘Mostmár jobb.’ – gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
– ‘Hagyd abba! Hagyd abba!’ – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
– ‘Még nem.’
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.
Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
– ‘Még nem vehetlek ki.’
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
– ‘Nézd meg magad.’
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
– ‘Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!’
– ‘Szeretném, ha emlékeznél arra’ – mondta – ‘tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.
* * *
Ez az élet barátaim. Az én életem, és a Tied. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: ‘Engedj ki!’. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: ‘Mi történik velem? Minden olyan zavaros’, és a Mester csak néz, és azt mondja: ‘Még nem vagy kész, még nem.’. De mi látjuk Őt, és bízunk Benne.
A csodafa
2008 július 13. | Szerző: rzso
Biztos vagyok benne, hogy teremteni tudunk a gondolatainkkal. Számtalan esetben tapasztaltam magam is, hogy hihetetlen és előre elképzelhetetlen dolgok megvalósultak. Ilyenkor a gyomromban valami nagyon furcsát érzek, nem hányinger, de valami mocorgás. Mintha viszketne. Dolgozik a napfonat, az energiaközpont. Amikor ilyet érzek tudom, megvalósulnak a terveim.
Néhány éve érettségi találkozót szerveztem, és sehogy nem tudtam nyomára bukkanni egy régi barátnőmnek, akit több, mint húsz éve nem láttam. Annyit tudtam, hogy asszonyneve lett és megszűnt a lánykori lakcíme. Tehát semmit a kereséshez. Igen-igen agyaltam rajta, hogy juthanék a nyomára, mert nagyon szerettem volna megtalálni – amikoris egy szép délután ott lifegett velem szemben a másik metró-mozgólépcsőn. Örömömben és csodálkozásomban nem kicsit kiáltottam felé! (Szerencsére mit sem változott az évek alatt, így megismertem.)
De ha ez így van, akkor oly sokunknak miért nem sikeres az élete? Hisz annyi szépet és jót tervezünk magunkban!
Hol és hogyan rontjuk el? Szerintem valahogy így:
A CSODAFA
Hosszú utat tett meg a vándor, át az árnyéktalan pusztaságon. De egyszerre csak pompás fa állította meg, mint valami csoda állt az izzó sivatagban. Árnyékot adó koronája királyi sátorként terebélyesedett, sötétlő lombja fűszeres virágokat, ragyogó gyümölcsöket rejtett. A vándor kimerülten vetette magát hűvös árnyékába, és önkéntelenül ezt gondolta: „Jó lenne ide egy nyugágy, lágy párnákkal, nem kellene a kemény földön feküdnöm.”
Még ki sem mondta, már pompás nyugágy termett a fa alatt, fényes selyemből készült dagadó párnákkal. A fa, amely alatt pihent, csodafa volt, abból a fajtából, amelyek az istenek világában nőnek, s amelyek az üdvözültek minden óhaját teljesítik. De ki hinné, hogy van ilyen a földön is? A vándor minden tagjában reszketni kezdett. Jó ideig tartott, amíg rémülete elült, s ismét a csodafa alá merészkedett. Végül is, mivel semmi más ijesztő nem történt, összeszedte magát, lefeküdt a csábító kerevetre, a lágy pihe testét felüdítette, s csak most érezte igazán, milyen fáradt. „Ó, ha egy szép leány jönne – sóhajtotta –, s gyengéden kenegetné a lábamat!”
De még jóformán el sem képzelhette, milyen gyönyörűség is lenne az, fáradt lábait máris szép leány kenegette. Kicsit megrémült, aztán nyugodtan átadta magát az élvezetnek.
Mikor már jól felfrissült, akkor vette csak észre, milyen éhes, és így szólt: „Kívánságom teljesült, most azonban ehetnék valami jót!” Már ott is állt előtte az asztalka válogatott ételekkel, italokkal, szemét-száját boldogító tele tálakkal.
Most kényelmesen visszafeküdt az ágyra, s a lombkorona árnyékában így merengett: „Ha most egyszerre egy tigris előugrana, az biztos felfalna engem…” Még abban a pillanatban szörnyű fekete-sárga tigris ordítva, egyetlen ugrással a fekhelyére ugrott, s egyetlen mozdulattal megfojtotta.
Így járt a vándor, akinek minden kívánsága teljesült.
Ima
2008 július 10. | Szerző: rzso
Úgy terveztem, hogy ma írok néhány sort az épp aktuális gondolataimról, de már megint nagyon késő lett, mire a géphez tudtam jutni. Hívogat az ágyam, ezért még elolvastam azt az imát, amit ma este adok át nektek, és ezekkel a szép sorokkal búcsúzom a mai naptól.
Antoine de Saint Exupéry imája
Uram! Nem csodákért és látomásokért
fohászkodom, csak erőt kérek a
hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé,
hogy a napok sokféleségében és
forgatagában időben rögzítsem
a számomra fontos felismeréseket
és tapasztalatokat.
Segíts engem a helyes időbeosztásban.
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok
fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy
csupán másodrangú fontossága
megítéléséhez.
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és a
mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak
az életen, de értelmesen osszam be
napjaimat, észleljem a váratlan
örömöket és magaslatokat.
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy
az életben minden simán kell,
hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a
józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések
az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk.
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt,
akinek van elegendő bátorsága és
szeretete az igazság kimondásához.
Az igazságot az ember nem magának
mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen
Úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek segíts, hogy tudjak várni.
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk
van a barátságra. Add, hogy az élet legszebb,
legnehezebb, legkockázatosabb és
legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk.
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a
kellő pillanatban és a megfelelő helyen
szavakkal vagy szavak nélkül egy kis
jóságot közvetíthessek.
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől.
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt,
amire szükségem van.
Uram! Taníts meg a kis lépések művészetére!
Ámen
A gyermekek kérő intelmei …
2008 július 9. | Szerző: rzso
Ha csak egy szülőnek és gyermekének is hasznát szolgálja ez a néhány sor, már megérte, hogy rátaláltam!
A gyermekek kérő intelmei szerető szüleikez
– Ne kényeztess el, mert tudom jól, hogy nincs mindenre szükségem, csupán kipróbálom, hogy mit csikarhatok ki tőled.
– Légy velem mindig határozott. Ez azért fontos, mert ezáltal érzem magamat biztonságban.
– Ne engedd, hogy rossz szokásokat vegyek fel, mert te vagy az egyetlen, aki ezekre még idejekorán figyelmeztethetsz, és jóra taníthatsz.
– Sose viselkedj velem úgy, mintha fiatalabb lennék, mint amilyen vagyok. Ezzel csak azt éred el, hogy nagyként próbálok viselkedni, ami nemigen sikerül.
– Semmiben ne javíts ki mások előtt, mert sokkal többet érsz el, ha négyszemközt megmagyarázod, miben hibáztam és máskor mit tegyek.
– Hibáimat ne kezeld bűnökként. A kettő összekeverése megzavarja bennem a fontos értékek megtanulását.
– Ne védj meg mindig cselekedeteim következményétől. Néha szükségem van arra, hogy – ha fájdalmak árán is – tapasztalatot szerezzek.
– Ne sértődj meg, ha hirtelen azt találom mondani: „nem szeretlek”. Szinte sose te vagy az, akit nem szeretek, hanem az, ami megakadályoz abban, hogy kedvem szerint éljek.
– Ne nagyon törődj az indokolatlan, apró, egészségi panaszaimmal. Néha csak azt szeretném elérni. hogy egy kicsit figyelj rám.
– Ne korholj állandóan. Az állandó zsörtölődés ellen úgy fogok védekezni, hogy süketnek tettetem magamat.
– Ne feledd, hogy nem mindig tudom pontosan kifejezni magamat. Ezért tűnhet néha úgy, mintha nem lennék elég ,”becsületes”.
– Ne rázz le, ha kérdésekkel fordulok hozzád, mert azok nekem fontosak. Ha nem válaszolsz, idővel azt tapasztalod, hogy már nem zavarlak, és máshol keresem a válaszokat a kérdéseimre.
-Légy mindig következetes, mert ha nem vagy az, zavarba jövök és elveszítem a bizalmamat feléd.
– Sose mondd, hogy félelmeim butaságok. Nagyon is valóságosak, és csak úgy segíthetsz, ha megpróbálsz megérteni.
– Ne viselkedj úgy, mintha tökéletes és tévedhetetlen lennél, mert túl nagyot csalódom, ha majd rájövök az igazságra.
– Ne gondold, hogy elveszíted a tekintélyedet, ha bocsánatot kérsz tőlem. A becsületes bocsánatkérés meleg érzéseket ébreszt bennem irántad.
– Ne feledd, hogy szeretek kísérletezni. Kérlek, nyugodj bele próbálkozásaimba, mert nem tudok meglenni nélkülük.
– Ne feledd, hogy gyorsan felnövök. Biztosan nehéz velem lépést tartani, de legalább próbáld meg.
– Azt se feledd el, hogy nem tudok létezni szeretet és megértés nélkül. Ugye ezt nem kell hangoztatnom?
-Kérlek, tartsd magad jó formában, vigyázz magadra és légy egészséges. Mert nagyon sokáig szükségem lesz rád!
A cipő
2008 július 8. | Szerző: rzso
Végignéztem, mégis milyen hangulat uralkodik itt nálam, és megállapítottam, hogy egy kis vidámság és könnyedség ránk férne.
Egy férfi felszállt a buszra, s egy fiatal ember mellett kapott helyet, aki szemmel láthatóan hippi volt. Csak az egyik lábán volt cipő.
– Látom, elveszítetted az egyik cipődet, fiam.
– Nem, öregem – jött a válasz. – Találtam egyet.
Ha valami nyilvánvaló számomra, még nem jelenti azt, hogy igaz is.
balett
2008 július 7. | Szerző: rzso
Tegnap nagyon hosszú volt a betéteményem, ezért ma annál rövidebb leszek, márcsak hogy a számtani és mértani középarányos helyreálljon.
No comment…
(De azért a zsebkendőket kérem előkészíteni!)
… én szóltam.
Ho’oponopono
2008 július 6. | Szerző: rzso
Az alábbi történetet már nagyon régen kaptam e-mailben egy ismerősömtől. Nagyon érdekesnek tartottam, ezért megőriztem. Ő azt állítja, valós a tartalma.
Joe Vitale – Ho’oponopono
“Két évvel ezelőtt hallottam egy hawaii terapeutáról, aki egy teljes osztálynyi közveszélyes őrültet gyógyított meg anélkül, hogy valaha találkozott volna bármelyikükkel. A pszichológus egy-egy beteg kórlapjának tanulmányozása után önmagában kereste, hogy hogyan teremtette annak a személynek a betegségét. Ahogy önmaga gyógyult, úgy gyógyult a beteg is.
Amikor először hallottam ezt a történetet, azt gondoltam, ez valami városi legenda. Hogy gyógyíthatna valaki embereket önmaga gyógyításával? Hogy lenne képes akár a legjobb öngyógyító mester közveszélyes őrülteken segíteni? Kellően értelmetlen és logikátlan volt, úgyhogy nem törődtem a sztorival.
Egy évvel később újra az utamba került a történet. Azt hallottam, hogy a terapeuta egy Hawaiiban ismert gyógyító módszert, a ho’oponopono-t használja. Soha nem hallottam róla, mégsem tudtam kiverni a fejemből. Ha ez az egész történet igaz volt, mindent tudni akartam róla. A teljes felelősség fogalmát mindeddig úgy értelmeztem, hogy felelős vagyok azért amit gondolok illetve teszek. Ami ezen túl van, azért nem felelek. Azt hiszem, a legtöbb ember így gondolkodik a teljes felelősségről. A saját cselekedeteinkért vagyunk felelősek, nem azért, amit mások tesznek – de ez nem így van.
A hawaii terapeuta, Dr. Ihaleakala Hew Len, aki azokat a szellemi fogyatékosokat meggyógyította egy egészen új perspektívából tanította meg látnom, mi is az a teljes felelősség. Az első telefonbeszélgetésünk körülbelül egy órán át tartott; arra kértem, mesélje el terapeuta munkásságának teljes történetét.
Elmagyarázta, hogy a Hawaii Állami Kórházban dolgozott négy éven át. Az osztály, ahol a közveszélyes őrülteket tartották, veszélyes hely volt: a pszichológusok havonta váltották egymást, az ápolók gyakran jelentettek beteget, vagy csak egyszerűen felmondtak. A dolgozók az osztályon kizárólag hátukkal a falhoz simulva közlekedtek, így kerülve el, hogy rájuk támadjanak a betegek. Az osztályon se dolgozni, sem élni nem volt kellemes.
Dr. Len egyetlen beteggel sem találkozott. Kapott egy szobát, ahol a kórlapjukat tanulmányozta. Amíg ezeket olvasta, saját magán dolgozott. Ahogy magát gyógyította, úgy lettek jobban a betegek is.
„Néhány hónap elteltével – mesélte Dr. Len – a korábban szigorúan lekötözött betegek szabadon sétálhattak; másoknak, akiket addig keményen gyógyszereztek, már nem kellett gyógyszert szedniük. Azok, akiknek esélyük sem volt arra, hogy valaha kiengedjenek a kórházból, gyógyultan hazamehettek. Sőt, mi több, a személyzet egyre jobban szeretett ott dolgozni.”
„A hiányzások és a gyors személyzetváltások megszűntek. A végén többen dolgoztak az osztályon, mint amennyire szükségünk volt, mivel a betegek hazamehettek, plusz mindenki bejárt dolgozni. Mára az osztály bezárták.”
Ez volt az a pillanat, amikor feltettem az egymillió dollárt érő kérdést: „Mit csináltál magaddal, amitől ezek az emberek ennyire megváltoztak?”
„Egyszerűen meggyógyítottam magamban azt a részt, ami őket teremtette.”
Nem értettem. Dr. Len elmagyarázta, hogy az életért vállalt teljes felelősség azt jelenti, hogy az életedben minden – csupán mert az életedben jelen van – a te felelősséged. Tulajdonképpen az egész világ a te teremtményed.
Hát… Ez egy kicsit erős… Felelősnek lenni azért, amit mondok vagy teszek, egy dolog. Azért is felelni, amit bárki más mond vagy tesz a környezetemben, az meg egy másik. De mégis, az igazság az, hogyha felvállalod a felelősséget az életedért, azaz mindenért amit látsz, hallasz, ízlelsz, érintesz, vagy bárhogyan megtapasztalsz – az a te felelősséged, mivel jelen van az életedben. Ez azt jelenti, hogy a terrortámadásokat, az elnököt, a gazdaságot vagy bármit, amit tapasztalsz és esetleg nem tetszik – orvosolhatsz. Ezek a dolgok nem léteznek a szó szoros értelmében, csupán a te belső kivetítéseid. A probléma nem velük van, hanem veled, és ahhoz, hogy megváltozzanak, magadat kell megváltoztatnod.
Tudom, hogy ezt elég nehéz felfogni, pláne elfogadni vagy éppenséggel így élni. Ujjal mutogatni sokkal könnyebb, mint ez az egész teljes felelősség dolog, de ahogy Dr. Lennel beszélgettem, lassan rájöttem, hogy számára és a ho’oponopono szerint a gyógyítás nem jelent mást, mint önmagunk szeretetét.
„Ha javítani akarsz az életeden, meg kell gyógyítani azt. Ha meg szeretnél valakit gyógyítani, akár egy közveszélyes őrültet is, saját magad gyógyításával tudsz segíteni rajta.”
Megkérdeztem Dr. Len-t, hogy van ez, mit csinált egészen pontosan, amikor azokat a kórlapokat tanulmányozta.
„Nem tettem mást, csak folyamatosan ismételtem, hogy „Bocsáss meg!” és „Szeretlek!” – újra és újra.”
„Ennyi?”
„Ennyi.”
Úgy tűnik, hogy szeretni önmagunkat a legerősebb módja saját fejlődésünknek, és ahogy mi fejlődünk, úgy javul a világunk is.
Hadd magyarázzam el, hogy is működik ez: egy napon valaki küldött nekem egy e-mailt, ami meglehetősen felbosszantott. Korábban megnéztem volna magamban, miért zavar egy ilyen üzenet, vagy elkezdtem volna veszekedni azzal, a levél küldőjével.
Most viszont úgy döntöttem, kipróbálom Dr. Len módszerét. Némán mondogattam magamban: Bocsáss meg! Szeretlek! Nem intéztem senkihez a szavakat, egyszerűen csak megidéztem magamban a szeretetet, hogy meggyógyítsa bennem azt, amit ez a külső körülmény okozott.
Egy órán belül újabb levél jött ugyanattól az embertől: bocsánatot kért korábbi soraiért. Pedig nem tettem semmit, ami ezt kieszközölte volna, még csak nem is válaszoltam neki. Mégis, azzal, hogy azt mondtam „Szeretlek!”, valahogy meggyógyítottam azt a részemet, ami őt teremtette.
Később elmentem Dr. Len tréningjére. Ő most 70 éves, mondhatni egy visszavonult sámánnagyapa. Dicsérte az Attractor Factor (A figyelemfelhívó-faktor) című könyvemet, és azt mondta, ahogy én fejlődöm, a könyvem rezgése is nőni fog, és ezt mindenki érezni fogja olvasás közben. Röviden: ahogy én fejlődöm, úgy fejlődnek az olvasóim is.
„Mi van azokkal a könyvekkel, amik már kint a vannak boltokban, vagy eladtak?” kérdeztem.
„Azok nincsenek ott kint.” Magyarázta, újra felvillantva misztikus bölcsességét. „Azok most is benned vannak.” Magyarán, nincs olyan, hogy ott kint.
Ennek a fejlett technikának az alapos bemutatása igazából egy könyvet érdemelne.
Elég az hozzá, hogy ha bármit is javítani akarsz az életedben, csupán egyetlen hely létezik, amit meg kell, hogy vizsgálj: saját magad. És amikor befelé figyelsz, figyelj szeretettel!”
Weblapok:
www.drcat.org
www.hooponopono.org/
Az angyal sorsa
2008 július 19. | Szerző: rzso
Na, hát ezt el kell mesélnem!
Igaz, már úgy két hete történt a dolog, de még mindig nem térek magamhoz!
Hát szóval engem egy szombat reggel a metróban csak úgy „leangyaloztak”.
Nem vagyok sem beképzelt, sem hiú, de ami igaz, az igaz: azért jólesett.
Történt, hogy épp kiszálltam az aktuális megállóhelyen, amikoris egy idősebb férfiember rohan utánam, kezében névjegyet lobogtatva megszólít, hogy hadd adja oda azt nekem, mondván: „mert maga egy angyal!”
Hát mit mondjak, tágra nyílt szemekkel döbbenten néztem rá, majd egy pillanatnyi döbbent csönd után hihetetlen gyöngyöző kacagásban törtem ki, szó szerint kacagtam, hosszan és hosszan, alig bírtam abbahagyni. Majd mikor végre sikerült, csak annyit tudtam kinyögni fuldokolva: „Igen én ezt tudom de Ön honnan tudja???”
Aztán elmesélte, hogy csak ült velem szemben, és nem tudta levenni rólam a szemét, majd megismételte: „maga egy angyal.”
Pár szót váltottunk, kiderült, hogy valamilyen újságíró-szerkesztő, és mi az, ami érdekel engem, mert ha bármilyen hírre szükségem van, keressem őt meg, itt a névjegye.
Aztán én siettem a dolgomra, mondom induljunk felfelé, de ő épp valamelyik pályaudvarra tartott, így visszament a szerelvényt várni, csak emiatt szállt ki.
Most mi van? Másnál kilóg a lóláb, nekem kilógnak az angyalszárnyaim?
Nahát, erről aztán eszembe is jutott egy kis tanmesécske a tárházamból. Lehet, hogy velem is valami hasonló történt?
Az angyal sorsa
Egy khasszid halála után az égi bíróság elé került, és erős védelmezői annyian voltak, hogy a kedvező ítélet bizonyosnak látszott. Ekkor a Nagy Angyal szólalt fel, aki mulasztással vádolta.
– Miért tetted ezt? – kérdezték tőle, és ő nem talált más választ, minthogy: „Feleségem csábított el”.
Az angyal erre fölnevetett:
– Kitűnő védekezés! Egy asszony hangjának sem tudtál ellenállni?!
Az ítéletet meghozták: az embernek mulasztásáért bűnhődnie kellett, az angyalnak pedig a földre vissza kellett mennie, hogy megnősüljön.
Oldal ajánlása emailben
X