Gyerekkori emlékek 3.
2008 november 10. | Szerző: rzso
Az első hazugságom
Talán 5-6 éves lehettem.
Apukám épp vitt haza a nagymamámtól délután tájékán.
A sötét lépcsőházban lépkedtünk a kapu felé. Beszélgettünk, rákérdezett valamire.
Hát… életemben először … hazudtam.
Nem tudom, már, mi volt a kérdés, de azt tudom, hogy a válasszal a legjobb barátnőmet védtem meg.
Ha akkor igazat mondok, akkor Ancsa barátnőmnek ártottam volna. Azt hiszem, megharagudtak volna rá.
Most nem volt lelkiismeret furdalásom, de azért szégyelltem magam…
Aztán a többi:
Nekem mindig kitűnő tanulónak KELLETT LENNEM. Ezt apám elvárta. Emlékszem, hogy hosszú idő után egyszercsak megkaptam életem első négyesét. Hát, nagy bátorság volt bevallani!!! Máig emlékezetes az előtte lévő reszketés és félelem.
Aztán középiskolában már persze, hogy nem ment ez a kitűnőség. Elegem is volt a jókislányságból.
De ha 1-est kaptam, azt mindig átjavítottam 4-esre, amíg otthon vele aláírattam, aztán amikor már került utána elég számjegy, akkor visszakapartam 1-esre, hogy ha a tanarak ellenőrzik, ne bukjak le.
Soha sehova nem engedett el. Olyan szerelmes voltam, mint egy ágyú, de randira sem. Én pedig mentem.
Hazudtam, mentem, lebuktam, kikaptam. Hazudtam, mentem, lebuktam, kikaptam. És ez így ment.
Azt mondják, legbiztosabb jele a hazugságnak, ha úgy beszélsz, hogy közben nem nézel a másik szemébe. Ezért megtanultam erősen szembe nézve hazudni.
Ma már hála Istennek nem kell gyakorolnom ezt a sportágat.
Gyerekkori emlékek 2.
2008 november 9. | Szerző: rzso
Folytatom, bár játékos kedvet nemigen látok most a blogban… jelölni meg nincs energiám, túl nehezen megy…
Óvodás lettem
avagy életem második súlyos lelkiismeret furdalása
Igen, öt éves koromban édesanyám ötlete alapján vége szakadt a nagymamám szárnyai alatt töltött éveknek. „Jövőre iskolába megy a gyerek, meg kell szoknia a közösséget” jelszóval beírattak az óvodába.
Két hétig bírtam, azután ki kellet venni onnan, mert teljesen lelkibeteg lettem.
Emlékszem a nagy kétszárnyas ajtóra, amit jól bezártak előttem, mert ki akartam szökni. Üvöltve, bőgve vertem ököllel, és rugdostam, hogy haza akarok menni!!!!
Pedig nagyon szép bababútorok voltak, szép kis fotelek gyönyörű huzatokkal, meg babakonyha és minden, ami a szocializmusban egy kisgyermek harmonikus fejlődését szolgálhatta.
Történt egyszer, hogy kimentünk az udvarra játszani. Találtunk egy jó kis vízóra aknát, ami éppen nyitva volt, így jól bele lehetett mászni. Jó sokan el is fértünk benne, (sok jó ember kis helyen is elfér!), mire az óvónéni észrevette, hogy hol van az a rengeteg hiányzó gyerek a csoportból.
Persze jött, és kiparancsolt onnan bennünket.
Buzgón másztunk fölfelé libasorban a drótlétrán, miközben nekem megcsúszott a lábam, s így a mögöttem igyekvő lányt úgy orrba rúgtam, hogy eleredt az orra vére.
Nnna, kellett nekem több?
Naná, hogy megszületett életem második legnagyobb lelkiismeret furdalása.
Miattam tört be valakinek az orra!
( érdekel még valakit néhány gyerekkori emlékem? :o))) )
Gyerekkori emlékek 1.
2008 november 7. | Szerző: rzso
Helló Fiúk, Helló Lányok!
Szíves meghívást kaptam Pipacsvirágtól egy újabb játékra, amit örömmel elfogadok. Megtisztel és meghat az irántam való érdeklődés. Köszönöm.
Ez egy jó játék, az eddigiek közül ez tetszik a legjobban.
Így az évek múlásával amúgy is törnek elő az emlékek maguktól is, (állítólag ez a korosodás legbiztosabb jele), így hát a játékra invitálás csupán felfrissíti ezeket az emlékezéseket.
Amikor megfelelő mennyiségű gyermekkori emlék felbuggyant már, igen elcsodálkoztam azokon. Nem tudom, másoknak mik maradnak meg mélyen, (ezért érdeklődéssel olvasom a ti beszámolóitokat is) de az enyémek számomra érdekesek voltak.
Hogy miért, az talán majd számotokra is szépen, sorjában kiderül.
Úgy döntöttem, minden történetet majd külön napokon írok meg.
Íme az első:
1956 október
A forradalom idején pontosan 3 és fél éves voltam. Innen van az első emlékképem.
Pesti lány vagyok. Nekem a bölcsőde, óvoda, napközi a nagymamám volt, így a harcok idején hol nagymamámék pincéjében, hol a szüleim pincéjében kuksoltunk.
Mindkét ház igen „jó” helyen volt, nagymamámék háza a Kilián laktanya és a Harminckettesek tere között félúton, (közel a Corvin közhöz), szüleimé pedig a Boráros téren.
Aki kicsit is informált a témában és a helyben, tudja: a két legveszélyesebb terület volt ez Pesten.
Emlékszem, amikor édesapám valamilyen tűzszünetben (vagy a végén?) hazavitt a nagymamámtól, a Kisfaludi utcában lépkedtünk át a halottakon.
Ne gondold, hogy volt bármilyen rossz érzésem! Tudtam, hogy nem élnek, de teljes lelki békével és nyugalommal lépkedtem át rajtuk, kerülgettem őket.
Emlékszem a fateknőre, amiben aludtam a nagymamámnál, és az összetolt fotelekre, amik nálunk voltak a pincében hálóhely gyanánt.
Állítólag egyszer bepisiltem a teknőbe, de arra én nem emlékszem.
Éveken át mutogattam a hozzánk látogatóknak egy jókora repesz-darabot (hú de nehéz volt pedig, de mindig cipeltem!), ami néhány centi híján majdnem elvitte anyukám lábát.
Én nem voltam akkor otthon, de elmesélték, hogy ő állt a tűzhely mellett, mikor ez a lövedék az utcáról elindítva átszáguldott az udvaron, be a konyhánkba, el anyukám lábai előtt, és megállt a szobánkban.
De nem is ezek a legérdekesebbek a számomra. Van egy olyan, amire ennyi idő után is élénken emlékszem. Mélyen belém vésődve él bennem, velem – időtlen időkig, talán az idők végeztéig.
Történt egy napon, hogy nagymamám szomszédasszonya felment az első emeleti lakásukba, és főzött egy jó nagy fazék finom gazdag húslevest.
Nagy dolog volt ez, nem is tudom, honnan került hozzávaló, és veszélyes volt felmerészkedni a pincéből, de ő megtette.
Először e gyerekeknek szedtek a tányérokba, hadd egyenek végre valami finomat és táplálót.
Erre én olllllyan hisztit, de olllllllyan hisztit vágtam le, hogy filmen rendezni nem lehetne jobbat. Hogy márpedig én nem kérek, nem kell, nem akarok enni! Nem! Nem és nem!
Szegény felnőttek csak unszoltak, de hiába. Addig ők egyáltalán nem is ettek, hogy előbb a gyerekek lakjanak jól.
És ekkor … egy támadás a házra – a két emeletes, századforduló környékén épült öreg épületre – és a pince mennyezete az ő teljes valójában leszakadt, a vastag vakolat belepotyogott a friss, gőzölgő húslevesbe. Bele az összes tányérba és a fazékba!
Aznap abból már senki nem evett.
A mai napi éget az érzés, ami akkor elfogott.
Három és fél évesen egy pillanat alatt felfogtam, hogy most kétszeresen bántottam a környezetemet.
– Miattam senki nem ehetett, (pedig biztosan éhesek voltak), hisz ha nem hisztizek, már rég mindenki ehetett volna. Miattam nem ettek!
– És még csak azt az örömöt sem szereztem meg a felnőtteknek, hogy jóllakom, hisz – és ezt már akkor is tisztán felfogtam – egy felnőtt már annak is örül, ha legalább a gyerekek nem nélkülöznek.
Égetett a lelkiismeret furdalás, és a mai napig könnybe lábad a szemem az emlék kapcsán.
Hihetetlen. Ha ez nem történik meg velem, nem hinném el egy ilyen kis gyerekről, hogy efféle érzelmek munkálnak benne.
Emiatt (is) felnőtt szemeimmel egészen másképpen nézek minden pici csemetére.
Nadrágáim. Eddig tartott a mai mese. És remélem, hogy boldogan élek, míg meg nem halok.
Aludjatok jól, álmodjatok szépeket… jó éjszakát gyerekek…
(Jelölés később…)
Csak egy mondás
2008 november 6. | Szerző: rzso
Nem tudom, kitől származik, de igaznak tűnik:
“Egyes egyedül gondolataid okoznak neked fájdalmat. Egyetlen elméden kívüli dolog sem sérthet meg vagy árthat neked semmi módon. Belőled indul ki minden, ami uralkodhat rajtad és elnyomhat. Egyedül te alakítod sorsodat. A világon semminek sincs hatalma arra, hogy beteggé, szomorúvá, gyöngévé vagy elesetté tegyen.”
B. Streisand
2008 november 2. | Szerző: rzso
Vadmacsi! Te is ilyen pécézős vagy?
Köszönöm, hogy így fürdök a népszerűségben!!! :-))) (El is irultam-pirultam!)
Tudjátok mit?
Mivel épp az előbb olvadtam el Pipacsvirág Gyöngyök c. blogjának hatására, ahol egy Barbra Streisand-os film zenéje hallható-nézhető, ezért inkább egy mondatot idézek, ami állítólag tőle származik. Remélem, tetszeni fog nektek.
„Miért fáradozik egy nő tíz éven át azon, hogy megváltoztassa egy férfi szokásait, majd elpanaszolja: nem ilyen volt, amikor hozzámentem?”
Barbra Streisand
A Próféta – A halálról
2008 október 31. | Szerző: rzso
Már írtam, első számú kedvencem Kahlil Gibran könyve: A próféta. Számomra mély bölcsességeket ír le.
Eltávozott szeretteinkre gondolván teszem most ide e sorokat:
A próféta – A halálról
„Akkor Almitra szólott, és mondá: most a Halálról kérdeznénk.
És ő így felelt:
Ismerni szeretnétek a halál titkát.
De hogyan találhatnátok meg, ha nem az élet szívében keresitek?
A bagoly éjszakához szokott szeme vak a napvilágra, a fény titkát föl nem derítheti.
Ha valóban látni akarjátok a halál szellemét, tárjátok szíveteket szélesre az élet teste előtt.
Mert egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger.
Reményeitek és vágyaitok mélyén az odaátról őrzött titkos tudástok él;
És mint a hó alatt álmodó magvak, szívetek a tavaszról álmodik.
Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik.
Félelmetek a haláltól nem egyéb, mint a reszketés, mely a pásztort fogja el a király előtt, ki kitüntetése jeléül kezével fogja illetni őt.
Nem örül-e a pásztor a reszketésen túl, hogy viselni fogja a király keze nyomát?
És vajon nem a reszketést érzi-e inkább?
Mert mi egyéb volna meghalni, mint mezítelen állni a szélben és felolvadni a napfényben?
És a lélegzés megszűnése mi volna egyéb, mint a lélegzés felszabadítása a nyughatatlan árapály alól, hogy a lélegzet fölemelkedhessék, kiterjedjen, és fölkeresse a határtalan Istent?
Amikor ittatok a csend folyamából, igazán csak akkor fogtok énekelni.
És amikor a hegy tetejére értetek, igazán csak akkor kezdtek fölfelé kapaszkodni.
És amikor a föld visszakéri tagjaitokat, igazán csak akkor fogtok táncolni.”
Kahlil Gibran: A próféta /részlet/
Kipécéztek!
2008 október 30. | Szerző: rzso
Na, tessék! Ki lettem pécézve!
Forgószél volt az a drága lélek, akitől kaptam a labdát, és aki aztán meg is dolgozott érte, mivel el kellett magyaráznia, hogyan kell belinkelni a neveket. Köszönöm, Forgószél a segítségedet és a lehetőséget! Remélem, sikerül!
Körülnéztem, már sokakat kipécéztek mások, akiket szintén szívesen bejelöltem volna, ígyhát a lista, akikhez gyengéd érzelmek fűznek, és szivesen olvasok, ennél hosszabb. (De ez már maradjon az én titkom, kik Ők.)
Hát okés, vegyük fel a labdát:
Szabályok
1. Linkeld be a blogodba azt, aki kipécézett !
2. Ossz meg magadról 7 dolgot, akár különleges, akár hétköznapi !
3. Pécézz ki 7 embert, nevezd meg őket, és linkeld be a blogodba !
4. Egy hozzászólásban értesítsd őket, hogy ki lettek pécézve !
Mi az a 7 dolog magamról?
1. Maximalista vagyok. Vagy jól, vagy sehogy. (Szoktam mondani: Ezért aztán nálam, mindíg piszkos az ablak. Mert képtelen vagyok csak az üveget megtisztítani. Amikor az kész, rájövök, hogy koszos a keret, a satöbbi, végül két napi nagytakarítás után már a villanykapcsolónál tartok. Ezért nem kezdek bele.)
2. Én vagyok a Kishercegből a Lámpagyújtogató. (Mert lehet valaki egyszerre lusta is, ámde kötelességtudó.)
3. Imádok finomakat enni és inni, igazi ínyenc vagyok, de ha csak szárazkenyér van, akkor azzal is teljesen elégedett vagyok, nem hiányzik a lakoma.
4. Majdnem minden dolog érdekel az életben – a politikától a gazdaságon keresztül művészeteken át humor és tragédia, – de legjobban az Ember és az Élet spirituális (lelki) oldala.
5. Viszont a sportközvetítéseket és a sporthíreket utálom.
6. Nem vagyok Igazi Nagymama. Szinte az egész életem gyerekneveléssel telt, (három felnőtt lányom van, és két unokám) amit nagyon szerettem, minden percét kiélveztem, akkor kielégített, de szeretném már a saját életemet élni.
7. Gyerekkoromban 5 évig hegedültem, állítólag nagyon tehetséges voltam. Aztán 13 évesen abba hagytam. Nagy álmom, hogy még legyen rá módom, hogy újra hegedülhessek. Talán majd ha nyugdíjas leszek… Jobb későn, mint soha.
És hogy kiket pécézek én ki? Lássuk csak…
Bocsánatot kérek tőlük…!!! :o)))
Szeretettel
rzso
Szabadság vagy determináció?
2008 október 26. | Szerző: rzso
Néhány évvel ezelőtt volt egy sorozat a tv-ben, “Világokon át” volt a címe.
Nagyon érdekes témákat dolgoztak fel benne, a “Szabadság vagy determináció” témából ezt a három részt megtaláltam a YouTube-n:
2. rész:
http://www.youtube.com/watch?v=-nwyDcFd4HU&feature=related
3. rész:
A boldog halász
2008 október 22. | Szerző: rzso
Gonolkodom sokat ezen a világban kialakult helyzeten. Másképp kéne folyniuk a dolgoknak. Már rég.
Milyen egyszerű ez a kis mesécske…
A boldog halász
Az északi gazdag gyáros elszörnyedt, amikor megpillantott egy déli halászt, amint a parton csónakja mellett heverészett és pipázott.
– Miért nem mégy ki a tengerre halászni? – kérdezte a gyáros.
– Mert ma már elég halat fogtam – válaszolta az
– De mért nem fogsz többet, mint amire szükséged van? – kíváncsiskodott tovább a gyáros.
– Mit csinálnék vele? – kérdezett vissza a halász.
– Több pénzt keresnél – hangzott a válasz. – Akkor szereltethetnél motort a csónakodra, amivel mélyebb vizekre is merészkedhetnél, ahol aztán több halat foghatnál.
Ebből annyi pénzed lenne, hogy nylon hálót vehetnél. Akkor még több halat fognál, és még több pénzed lenne. Hamarosan annyi pénzed lenne, hogy akár két csónakod is lehetne…vagy talán egy egész flottányi. S akkor te is gazdag ember lennél, mint én.
– S akkor mit csinálnék? – kérdezte a halász.
– Akkor aztán pihenhetnél, és élvezhetnéd az életet.
– Nos, mit gondolsz, most éppen mit csinálok? – kérdezte az elégedett halász.
Bölcsebb a boldogságra való képességünk épségére vigyázni, mint sok pénzt keresni.
Gyerekkori emlékek 4.
2008 november 11. | Szerző: rzso
Három a magyar igazság, és egy a ráadás… mennyit mondogattuk gyerekkoromban is.
Már három depivel átitatott emlékcsomag került ki a kezeim alól. Most bepróbálkozom valami vidámmal.
Először is, olvasgattalak Titeket is, és Jega gyerekkori emlékének hatására jutott eszembe, amikor három éves koromban a dédszüleimnél nyaraltunk falun.
Hát a dédnagymamám egy délután a tornácon akkorát ásított, hogy közben egy légy szállt bele a szájába! Furcsa látvány következett ezután! Nekem irtó mókás volt! (Dédi bekapta a legyet! hihihihi!!!)
Amit viszont készültem megírni: vannak ám kedves emlékeim is, mert nem volt nekem azért rossz gyerekkorom, csak ahogy látom, valamennyien a kellemetlen emlékeket intenzívebben őrizzük.
Budapesten nagy bérházban laktunk, szoba-konyhás lakásban, WC künn, de ez akkor nem zavart bennünket.
Sok hozzám hasonló korú gyerek lakott a házban is és a környéken. Játszottunk az udvaron, az utcán, a téren, görkorcsolya, biciklizés, forgás a porolón, kidobós, tömbfogócska, tömb-bujócska – ami azt jelentette, hogy a hatalmas háztömbön belül bármelyik házban fogócskáztunk és bujócskáztunk a pincétől a padlásig. És nem szólt ránk senki!!!!
Télen a felnőttek és a nagyfiúk felöntötték a hátsó kisudvart, csináltak jeget, korcsolyáztunk, de kijártunk a műjégpályára is. Szánkóztunk Pesten és Budán.
Vittek állatkertbe, vidámparkba, voltam bábszínházban, gyerekszínházban.
Nagy emlékem a Micimackó előadás. Játszott benne Hacser Józsa, Kaló Flórián, erre emlékszem.
Utána hónapokig otthon én is micimackósat játszottam, összetoltam a heverőket, rátettem a székeket, és paplanokat, mert kunyhót készítettem, és vadul játszottam a történetet.
A Hófehérke előadás után a színészek kezet fogtak a gyerekekkel. Máig emlékszem, milyen hűvös és száraz keze volt Hófehérkének. Nagyon különleges, borzongató élmény volt kezet fogni velük!
A Corvin moziban vasárnap délelőttönként matiné volt, a Csinn Bumm Cirkusz.
Keleti Károly, Bilicsi Tivadar, Alfonzó – akikre emlékszem.
Egyszer felhívtak gyerekeket a színpadra, akik hajlandóak voltak valamilyen verset vagy éneket előadni. Én is jelentkeztem, (ekkoriban úgy 4-5 éves lehettem) és elmondtam egy saját verskölteményemet!
Így hangzott:
Ugri-bugri kisnyulacska!
Hová viszed a csomagot?
Viszem én a jógyereknek,
Aki már rég nem kapott.
Aztán kaptam jutalmul egy huzogatós favalamit, amivel büszkén zörögve érkeztem haza az udvarra.
Legkedvesebb játékom otthon magányomban a papír öltöztető baba volt, akiknek kockákból építettem lakást, és imádtam az ólomkatonákat. Egyszer a barátnőm bátyja is beállt öltöztetőbabázni, és közben közvetítette a történetet pl. így: „Kombiné éppen lefeküdni készül, …”
Passzióból ceruzával össze-vissza rajzoltam a nagymamám frissen festett falát az ágyam fölött, aztán pár év múlva már szégyelltem, ezért az egészet leradíroztam – gondosan követve a vonalakat.
El tudjátok képzelni?
Aztán szépen lassan felnőttem.
Nem bánom.
Oldal ajánlása emailben
X