Ezeket a sorokat Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel című könyvében olvastam: „Nem az a dolgunk ezen a világon, hogy elsajátítsunk bizonyos leckéket? Nem. Akkor hát micsoda? Felidézni és újra megteremteni azt, Aki Vagy. Már számtalanszor elmondtam. De nem hiszel Nekem. Ám így kell lennie. Mert az az igazság, hogy ha nem teremted meg magadat annak, Aki Vagy, akkor nem is lehetsz az. Na jó, most belezavartál. Térjünk vissza egy kicsit az iskolához. Minden tanító azt hajtogatja, hogy az élet bizony iskola. Őszintén megdöbbentett, hogy Te viszont tagadod ezt. Akkor mész iskolába, ha tudni akarsz valamit, amit egyébként nem tudsz. Ha át akarod élni, meg akarod tapasztalni a meglévő tudásodat, akkor nyilván nem az iskolába mész. Az élet (ahogy te nevezed) az a lehetőség, hogy tapasztalati úton is megismerd, hogy megéld, amit elméletileg már tudsz. Ehhez semmit nem kell tanulnod. Egyszerűen emlékezned kell mindarra, amit már tudsz, azután pedig cselekedned. Az a gyanúm, hogy nem egészen értem. Akkor kezdjük az elején. A lélek – a te lelked is – mindent tud, amit tudni kell és tudni lehet. Semmi nincs rejtve előtte, semmi sem ismeretlen számára. Ám nem elegendő a tudás. A lélek a megtapasztalásra törekszik. Hiába tudod magadról, hogy nagylelkű vagy, ha nem teszel semmi olyasmit, amivel kinyilvánítod a nagylelkűségedet, akkor csak a nagylelkűség puszta fogalmába kapaszkodhatsz. Ismerheted magad kedvesnek, ám ha ténylegesen nem vagy kedves valakihez, akkor ez csak egy önmagadról alkotott elképzelés marad. Arra vágyakozik a lelked, hogy az önmagáról alkotott legnagyszerűbb elképzelést a legnagyszerűbb tapasztalattá változtassa. Míg a fogalom nem válik tapasztalattá, addig mindez csak elmélkedés.”