Amikor a tegnap említett oldalt olvastam, sűrűn bólogattam, mert valóban van ilyen.
Majd beteszek még egy részt belőle, de leírom, mit tapasztaltam édesapám halála alkalmával.
39 éves voltam, mikor apukám meghalt. A 3. vagy 4. infarktus érte, kórházba került, de 6 nappal később megtelt vérrel és megrepedt a szívburok. (Csak intő példaként említem meg: állandó szava járása volt napi szinten mindenért – ha 2 dekával több párizsit mért a hentes, akkor is: „megszakad a szívem.”… és lőn.)
Eleve érdekes volt, hogy a legkisebb lányom (akkor 6 éves) tudta, hogy kórházban van a papa, de hogy mi a baja, azt nem tudta.
Hajnalban állt be a halál, én délután a látogatás alkalmával tudtam meg. Utána estefelé a legnagyobb lányommal leültünk a gyerek mellé, játszottunk, rajzolgatott. Semmit nem mondtunk neki, nem hallhatta, mi történt.
A gyerek csak vértől csöpögő szíveket rajzolt a papírra. Döbbenten néztük a nagylánnyal.
De nem is ez a lényeg.
Hanem mondta az orvos, mi kell az ügyintézéshez, keressem meg a nyugdíjas igazolványát vagy mi az. Így és így néz ki. Így sem rémlett, mindegy.
A kórházból a lakásába mentem, egyedül élt. Gőzöm nem volt, hol fogjak hozzá a kereséshez.
Ez így nézett ki:
Nagy fellángolással kinyitottam egy szekrényt vagy dobozt vagy valamit:
– Na! Biztosan itt van! – elkezdtem pakolni… – áááh neeeem…… és abbahagytam.
Aztán újra és újra ugyanígy.
Így utólag biztos vagyok benne, hogy ott volt velem, navigált. Amikor a nem megfelelő helyeken kezdtem a keresést, biztosan így szólt:
– „Hülyegyerek vagy! Ne ott keresd! Menj tovább!”
Aztán eljutottam egy lemezjátszó felfordított műanyag tetejéig, leültem nyugodtan a fotelba, és végignéztem szálanként. Találtam benne még serdülőkorombeli balatoni képeslapokat, abból a korból szóló esküvői meghívót, papírt, amire kiírtam, hogy „Papa! A tekepályára mentem, 7-re jövök.” stb, még az alján tök üres dossziék alá is bekukucskáltam, s nem jött az „Á nem” gondolat.
És a legeslegalján ott lapult az igazolvány, amit kerestem.
Ez nagyon érdekes volt – még így utólag is.
Aztán voltak még történések, de ezeket meghagyom egy következő bejegyzés témájának, mint amikor egy szappanopera egyik epizódja épp a legizgalmasabb résznél véget ér. Hihetetlen dolgok történtek.
Most azonban még egy kis idézet a tegnap említett műből:
„Nagyon fontos dolog a maghalt szeretettünk el engedni tudása. Ha valaki itt tartja a szeretetével, gondolataival, a szeretett ember szellemét, az itt marad a föld közeli szférákban és figyeli társának életét. Erejét belőle meríti, egy idő múlva elunja a föld közeli tartózkodást, mert nem ez a természetes közege, és rátelepszik arra, aki nem tudja elengedni. Ez lehet a halál után 10 évvel, de lehet közvetlenül akár 2 hónappal. Rátelepszik arra, aki nem tudja elengedni, zavarja éjszakai álmát, recseg – ropog a parketta, a bútor. Megjelennek különleges tárgyak, vagy átrendeződnek, jönnek a beteges rémisztő gondolatok. Rosszabb esetben elkezdődnek a betegségek, amik komoly következménnyel járhatnak. Engedjük el haláluk után szeretetteinket, sőt, küldjük el őket magunktól, engedjük útjára őket. Így is komoly gondot okoznak azok a halottaink, akik saját maguk haláluk után itt maradnak, hívásunk nélkül ránk telepednek és betegséget, bajokat hoznak ránk.”
Karsay István: Mesék egy másik világról