“Légy hát áldott!”
2008 december 8. | Szerző: rzso
Neale Donald Walsch: Egységben Istennel (részlet)
„A múltban úgy mondtátok: hiszed, amit látsz. Újabban viszont inkább így fogalmaztok: látod, amit hiszel. És bizony mondom, ez az igazság.
Ha Illúzióba ütközöl, és azt hiszed, hogy illúzió, illúziónak is fogod látni, bármilyen valóságosnak látszik is. Azután képes leszel arra használni az Illúziót, amire szánták – eszközként, amellyel megtapasztalod a Végső Valóságot.
Emlékezni fogsz, hogyan teremtsd meg az Illúziót. Te magad fogod kiváltani, hogy az legyen, amit kívánsz, nem pedig tétlenül és kiszolgáltatottan figyeled, ahogy az egyetértésedtől teljesen függetlenül kibontakozik előtted, és nem kell nagyot sóhajtva beletörődnöd, mondván: „Ez már csak így van.”
Hogyan teheted meg?
Nos, máris ezt teszed. Csak nem tudod, így aztán öntudatlan, nem pedig tudatos döntéseket hozol. Már amikor egyáltalán igazi döntéseket hozol. Többnyire egyszerűen elfogadod a mások döntéseit.
Vagyis az a döntésed, hogy elfogadod a mások döntéseit. Így aztán újra megéled az elődök kulturális történetét – ahogy ők is a maguk elődeiét, heted- és hetedíziglen.
Az a nap lesz a felszabadulásod napja, amikor nem azt választod, amit mások választanak számodra.
Akkor nem elmenekülsz az Illúziótól, hanem, felszabadulsz belőle. Kilépsz az Illúzióból, de továbbra is vele élsz, immár megszabadultan attól a tehertől, hogy irányítson téged és megszabja a valóságodat.
Miután megértetted a célját, nem fogsz úgy dönteni, hogy véget vess az Illúziónak, amíg teljesülnek a magad céljai.
A célod pedig nem csak megismerni és megtapasztalni, Aki Valójában Vagy, hanem megteremteni, Aki Legközelebb Leszel. Feladatod a Most Minden Egyes Pillanatában újjáteremteni megújult önmagadat a valaha az életben önmagadról alkotott legnagyszerűbb elképzelés következő legmagasztosabb változatában. Ezt a folyamatot nevezitek evolúciónak.
De semmi ok rá, hogy bármilyen formában is negatívan hasson rád ez a folyamat. Légy ezen a világon, de ne ebből a világból való.
Ekkor olyannak fogod megtapasztalni a világot, amilyennek a megtapasztalása mellett döntöttél. Akkor megérted, hogy önmagad megtapasztalása akció, nem pedig reakció; olyasmi, amit csinálsz, nem olyasmi, amit birtokolsz.
Ha ezt megérted, minden megváltozik az életedben. Ha elegen megértitek, minden megváltozik a bolygótokon.
Azokat nevezik Mestereknek, akik megértették ezt a titkot. Azokat nevezik avatároknak, akik tanítják ezt a titkot. Azokat nevezik Áldottnak, akik megélik ezt a titkot.
Légy hát áldott!”
Forráshely:
Miért tiltakoznak a gyerekek…
2008 december 7. | Szerző: rzso
A múltkor belinkelt e-bookon olvastam Ted Andrews: Az aura érzékelése c. könyvét, és közérdekű dologra bukkantam a 29. oldalon!
Biztos vagyok benne, hogy minden család minden gyerekét érinti.
A történet a mi családunkban a következőképpen alakult:
Első szülött gyermekem egész pici korában kapott egy akkoriban (1973) szokásos mackót, s attól fogva csak azzal tudott elaludni. Mindenhová magunkkal kellett vinni, (számomra koloncként), mígnem sikerült német ismerősöktől ajándékba kapni egy kicsit korszerűbb, puhább, kisebb macit. Na, ettől fogva az lett az alvósmacija – a “kismaci”. (Csak csendben említem meg, hogy ma 36 évesen még mindig ott látom az ágya környékén, lógó belekkel, fesletten, de kidobhatatlanul.)
A második szülött gyermekemnél már okosabb voltam. Hogy ilyesmi ne fordulhasson elő, amint láttam, hogy kisdedem kezd elaludni az ágyikójában, azonnal minden játékot kiszedtem az ágyból, nehogy hozzászokjon valamihez.
Csak hogy betakarni viszont be kellett, és azzal nem számoltam, hogy majd a takaróját húzza magához. Így aztán szépen alvós-takaró lett a takaróból. Vele azt kellett mindig hurcolni.
Aztán anyukám is vett egy kistakarót, hogy ha néha ott alszik a csemete, akkor ne kelljen a csomagot a takaróval is terjedelmesíteni.
Ennek persze az lett a vége, hogy mindkettőhöz ragaszkodott a gyermek, ergo: két takaróval közlekedtünk.
Nade: a harmadik gyerekemnél már nagyon ki lettem raffinálva, és neki egyenesen betöfködtem egy könnyű kis batiszt zsebkendőt a kezeügyébe az elalvás küszöbén. Ez volt a “csicsi”. Így egyszerűbb volt az élet. (Később ezt felváltotta egy nagymamától kapott kispárna, aminek a huzata még ma is megvan, már kimoshatatlanul koszosan, büdösen, de 22 éves kisdedem a randi után még mindig szagolgatja, forgatgatja.)
Így aztán jót nevettünk az alábbi információ olvasása közben (mert megmutattam neki is ezt a részletet).
Persze a nevetés csak a megmaradt szokásának szólt, egyébként nem is hittem volna, hogy ilyen háttere és magyarázata van:
„A kisgyerek takarója, vagy kedvenc plüssjátéka feltöltődik a gyerek aurájának energiájával. A játék vagy a takaró felveszi az energiát, és a gyerek ezeken keresztül tölti fel magát, kerül ismét egyensúlyba és összhangba saját alap energiamintájával. Ezért igényli annyira, hogy az élénk tevékenységben eltöltött nap végén magához szorítsa őket, álomba ringassa magát velük. Magába szívja a játékban vagy a takaróban felhalmozott energiatartalékot. A gyerekek azért tiltakoznak kétségbeesetten az ellen, hogy kedvenc tárgyaikat kimossák, mert érzik, hogy ezzel az általuk felhalmozott energiatöltés kiürül belőlük.”
Ted Andrews: Az aura érzékelése
Gyógyulás
2008 december 6. | Szerző: rzso
„A lelki gyógyulást kereső elkeseredett embertől azt kérdezte a Mester:
– Valóban meg akarsz gyógyulni?
– Ha nem akarnék, gondolod, hogy idejöttem volna?
– Persze, a legtöbb ember ezt teszi.
– Ugyan miért?
– Nem gyógyulásért jön, mert az fájdalmas. Enyhülésért.
A tanítványainak pedig azt mondta a Mester:
– Azok az emberek, akik csak akkor akarnak meggyógyulni, ha az fájdalommentes, hasonlók azokhoz, akik szorgalmazzák a fejlődést, de csak akkor, ha az nem jár változással.”
Anthony de Mello: Gyógyulás
Még időben szólok…
2008 december 4. | Szerző: rzso
…így mikulás előtt.
Ne tegyetek szenet a gyerekek cipőjébe!
Gyermekkori emlékeim egyik legborzasztóbbika:
Úgy 4-5 éves lehettem.
Nagymamámhoz nagy várakozások után megjött a Mikulás. Napok sőt hetek óta feszült izgatottsággal vártam. Jó kislány voltam, ezt már akkor is tudtam magamról, így minden reményem megvolt, hogy gyönyörű, csili-vili piros-arany színű sztaniolpapír ruhácskában ott fognak feszengeni a csoki-mikulások az ablakban, a cipőcskémben.
Berontva a szobába, egyből megrohamoztam azt az ablakot, amelyikben már az előző években is találtam a meglepetéseket.
Az első csalódást – méghozzá megrázó csalódást – akkor éreztem, amikor megláttam a hatalmas virgácsot az ablakban. Megtorpantam.
Eddig ilyet soha nem kaptam! De hát mégis rossz voltam? Ezt érdemlem? Mit csináltam? Húúúúú…..
De a következő mozzanat maga volt a pokol. Kiveszem a kiscipőmből a piros csomagot. Belenézek – és mivel van tele?
SZÉNDARABOKKAL!!!
Nem tudom elmesélni, mit éreztem akkor. Akkora csalódást, elbizonytalanodást, kudarcot addig soha nem éreztem. Nagyon sírtam. Sőt. Zokogtam.
Ekkor aztán odavittek a másik ablakhoz, ami a megszokott csili-viliségekkel volt tele (enyhe takarásban), de akkor engem az már egyáltalán nem érdekelt. Csak a megmagyarázhatatlan kudarc, értetlenség és szégyenérzet maradt meg bennem.
Vígasztalhatatlan voltam.
Nem tudom, kinek volt ez a sziporkázó ötlete, gondolom, jól meg akartak viccelni.
Hát mit mondjak … De ők sem nevették szét magukat…
Szóval az én jótanácsom Miki előtt pár nappal: Ne tegyetek szenet a gyerekek cipőjébe!
A cirkusz
2008 december 9. | Szerző: rzso
Ma este kaptam e-mailen ezt a szép történetet. Bevallom, megkönnyeztem. A végén megjelölöm a forráshelyet, érdemes megnézni, más szépséget is olvashattok rajta. Én rögvest fel is iratkoztam.
A cirkusz
Egyszer, még kamaszkoromban apámmal cirkuszjegyért álltunk sorba. Végül már csak egyetlen család volt köztünk és a pénztárablak között. Az a família mély benyomást tett rám. Nyolc gyerek szorongott a sorban, egyik sem látszott többnek tizenkét évesnél. Lerítt róluk, hogy nem dúskálnak. A ruhájuk olcsó, de tiszta. Jól nevelten vártak a sorukra, kettesével kézen fogva álltak a szüleik mögött. Izgatottan suttogtak a bohócokról, elefántok és más, aznap este műsorra kerülő látványosságokról. Érezhetően soha nem jártak még cirkuszban. Ez az este fiatal életük fénypontjának ígérkezett.
Az apa meg az anya vezette a kis csapatot, keblük kidagadt a büszkeségtől. Az asszony fogta a férje kezét, felnézve rá, mintha azt mondaná: „Te vagy az én ezüstpáncélos lovagom”. A férfi mosolyogva sütkérezett a dicsfényben, a tekintete visszatükrözte felesége néma lelkesedését.
A pénztárosnő megkérdezte, hány jegyet kérnek.
– Nyolc gyerek- és két felnőttjegyet legyen szíves – vágta ki peckesen az apa – hogy elvihessem cirkuszba az egész családomat.
A jegyár hallatán az asszony eleresztette a férje kezét, lehorgasztotta a fejét, a férfi ajka remegni kezdett.
– Mennyit mondott? – hajolt kissé közelebb.
A pénztárosnő megismételte az összeget.
Nem volt náluk annyi.
Hogyan közölhette volna az apa nyolc csemetéjével, hogy nincs elég pénze a cirkuszra?
A körülmények láttán apám a zsebébe nyúlt, előhúzott egy húszdollárost, és leejtette a földre. (Tudni kell, hogy semmiféle értelemben sem számítottunk tehetősnek!) Lehajolt, felvette a bankjegyet, és megkocogtatta a férfi vállát:
– Elnézést, uram, ez a zsebéből esett ki.
A férfi pontosan tudta, mi történt. Eszébe sem jutott volna kérni az önkéntes segítséget mégis elfogadta kétségbeejtően szorult helyzetében. Mélyen apám szemébe nézett, két kezébe fogta apám jobbját, megmarkolta a húszast, s egy könnycsepp gördült le arcán:
– Köszönöm, kedves uram. Ez rengeteget jelent nekünk.
Visszaballagtunk az autónkhoz, és hazahajtottunk. Aznap este számunkra elmaradt a cirkusz, mégsem éreztük úgy, hogy lemaradtunk volna valamiről.
Dan Clark
* * *
Tetszett a történet? Még nem vagy klubtag? Csatlakozz Te is!
sites.google.com/site/teddszebbe
Oldal ajánlása emailben
X