A versek és én

2008 december 19. | Szerző: rzso |

Megmondom őszintén, nem vagyok nagy versimádó. 

Ugyanúgy vagyok a versekkel, mint a pasikkal és a szerelemmel. Járkálhatnak körülöttem ezrével is akár, de ha nincs meg az első pillanatban a döbbenet, a „döbbbb” érzése – egy „kondulással” egybekötve a fejemben, (hogy baung!), ami kicsit kihoz fizikailag is az egyensúlyomból, – akkor mintha nem is lennének férfiak a világon.

A „döbbbb” pedig igen ritka.

Ámbátor ezen esetekben életem végéig nem fakul az érzés.

 

Így aztán csupán néhány vers van, ami elsőre megérintett, valamilyen húrt megpendített bennem.

 

Érdekes, hogy sokszor nem is tudjuk, valamikor valamilyen mondat vagy történet miért ragad meg bennünk, mások pedig miért merülnek gyorsan a feledés homályába.

Később számomra mindig kiderül, mi is volt az oka.

Hát így voltam még középiskolás koromban is egy Szimonov verssel.

Csak vén fejemmel jöttem rá, hogy kőkeményen a hit erejéről és a vonzás törvényéről szól. Akkor csak egyenesen gyönyörű és lenyűgöző volt. (Olyan „döbbbb”…)

Úgy látszik, már akkor éreztem a bensőmben tudattalanul ennek az igazságát.