Ha valamit nagyon és kitartóan akarsz, megkapod.

2008 december 15. | Szerző: rzso |

Forró nyári éjszaka volt. Az ablak tárva-nyitva, hogy elviselhető legyen a szoba levegője. Mélyen, az igazak álmát aludtam. Akkoriban mindig a rádió valamelyik X csatornáját hallgattam, azokra a zenékre aludtam el, és halkan szólt a zene egész éjszaka.

(Nagyon szerelmes voltam. Nem reménytelenül és nem viszonzatlanul, de – bizonyos okok miatt – beteljesülhetetlenül.)

 

És az éjszaka közepén mély álmomban lassan megérintett egy zene. Előbb távolról, aztán egyre éberebb és kíváncsibb lettem, míg teljesen felébredtem. Valami csodaszép, addig ismeretlen, sose hallott zene. Máig átjár az érzés, miközben kinn a csillagos ég, a meleg levegő alig jár, az éjszaka csendje árad be a szobába, én a szerelemtől átitatva kábulok… Soha nem érzett különleges állapotba kerültem.

Igyekeztem megjegyezni (zenei múltamból kifolyólag nagyon könnyen jegyzek meg dallamokat), hogy másnap utána tudjak járni, mi is lehetett.

De ahogy az lenni szokott, az éjszakai kábult emlékek nem nagyon jönnek elő a nappal zajos forgatagában.

 

Mindenkit kérdeztem, „Nem hallgattad véletlenül ma éjszaka a … Rádiót úgy  2 óra tájban? Volt egy gyönyörű zene. Mi lehetett?”

Nem is értem, mindenki aludt helyette.

 

Így telt el egy-két hét, nem adtam fel a keresgélést az ismeretlenben.

Aztán egy délelőtt a munkahelyemen (szerencsére hallgattunk rádiót) felcsendült!!! Igen, Ő volt az!!!

Közben meg elszólítottak, úgyhogy nem hallgathattam végig.

Kolleganőm viszont megfigyelte, hogy a végén bemondták, Eric Clapton … de angolul mondták a címét…

Elő a telefonkönyv, X Rádió telefonszáma, megvan, meg tudtam kérdezni, hogy jónéhány perccel ezelőtt melyik Eric Clapton számot játszották.

 

Hát ez volt az. Életem leggyönyörűbb száma.

(Azóta megtudtam, hogy ezt akkor írta, amikor a kisfia, Conor kizuhant egy New Yorki toronyház ablakából és meghalt. Mindenki tudta és ismerte, csak én nem.)