Miért tiltakoznak a gyerekek…
2008 december 7. | Szerző: rzso |
A múltkor belinkelt e-bookon olvastam Ted Andrews: Az aura érzékelése c. könyvét, és közérdekű dologra bukkantam a 29. oldalon!
Biztos vagyok benne, hogy minden család minden gyerekét érinti.
A történet a mi családunkban a következőképpen alakult:
Első szülött gyermekem egész pici korában kapott egy akkoriban (1973) szokásos mackót, s attól fogva csak azzal tudott elaludni. Mindenhová magunkkal kellett vinni, (számomra koloncként), mígnem sikerült német ismerősöktől ajándékba kapni egy kicsit korszerűbb, puhább, kisebb macit. Na, ettől fogva az lett az alvósmacija – a “kismaci”. (Csak csendben említem meg, hogy ma 36 évesen még mindig ott látom az ágya környékén, lógó belekkel, fesletten, de kidobhatatlanul.)
A második szülött gyermekemnél már okosabb voltam. Hogy ilyesmi ne fordulhasson elő, amint láttam, hogy kisdedem kezd elaludni az ágyikójában, azonnal minden játékot kiszedtem az ágyból, nehogy hozzászokjon valamihez.
Csak hogy betakarni viszont be kellett, és azzal nem számoltam, hogy majd a takaróját húzza magához. Így aztán szépen alvós-takaró lett a takaróból. Vele azt kellett mindig hurcolni.
Aztán anyukám is vett egy kistakarót, hogy ha néha ott alszik a csemete, akkor ne kelljen a csomagot a takaróval is terjedelmesíteni.
Ennek persze az lett a vége, hogy mindkettőhöz ragaszkodott a gyermek, ergo: két takaróval közlekedtünk.
Nade: a harmadik gyerekemnél már nagyon ki lettem raffinálva, és neki egyenesen betöfködtem egy könnyű kis batiszt zsebkendőt a kezeügyébe az elalvás küszöbén. Ez volt a “csicsi”. Így egyszerűbb volt az élet. (Később ezt felváltotta egy nagymamától kapott kispárna, aminek a huzata még ma is megvan, már kimoshatatlanul koszosan, büdösen, de 22 éves kisdedem a randi után még mindig szagolgatja, forgatgatja.)
Így aztán jót nevettünk az alábbi információ olvasása közben (mert megmutattam neki is ezt a részletet).
Persze a nevetés csak a megmaradt szokásának szólt, egyébként nem is hittem volna, hogy ilyen háttere és magyarázata van:
„A kisgyerek takarója, vagy kedvenc plüssjátéka feltöltődik a gyerek aurájának energiájával. A játék vagy a takaró felveszi az energiát, és a gyerek ezeken keresztül tölti fel magát, kerül ismét egyensúlyba és összhangba saját alap energiamintájával. Ezért igényli annyira, hogy az élénk tevékenységben eltöltött nap végén magához szorítsa őket, álomba ringassa magát velük. Magába szívja a játékban vagy a takaróban felhalmozott energiatartalékot. A gyerekek azért tiltakoznak kétségbeesetten az ellen, hogy kedvenc tárgyaikat kimossák, mert érzik, hogy ezzel az általuk felhalmozott energiatöltés kiürül belőlük.”
Ted Andrews: Az aura érzékelése
Ez nagyon érdekes téma. Biztosan sok igazság van abban, hogy a tárgyak képesek átvenni a rezgéseinket és ez teszi őket személyessé, nem csupán a megszokás…
Én is úgy gondolom, hogy ebben van valami. Daninak is van egy pandamacis házizsákja, azzal kel-fekszik, és én cseppet sem bánom. De csak itthon kell neki, oviba nem viszi. Szerintem ez nagyon fontos dolog, és soha nem jutott eszembe, hogy “elvegyem” tőle. Igaz, a mosása nálunk sem egyszerű, de megoldjuk., :-)))))