Még időben szólok…

2008 december 4. | Szerző: rzso |

…így mikulás előtt.

 

 

Ne tegyetek szenet a gyerekek cipőjébe!

 

Gyermekkori emlékeim egyik legborzasztóbbika:

 

Úgy 4-5 éves lehettem.

Nagymamámhoz nagy várakozások után megjött a Mikulás. Napok sőt hetek óta feszült izgatottsággal vártam. Jó kislány voltam, ezt már akkor is tudtam magamról, így minden reményem megvolt, hogy gyönyörű, csili-vili piros-arany színű sztaniolpapír ruhácskában ott fognak feszengeni a csoki-mikulások az ablakban, a cipőcskémben.

Berontva a szobába, egyből megrohamoztam azt az ablakot, amelyikben már az előző években is találtam a meglepetéseket.

 

Az első csalódást – méghozzá megrázó csalódást – akkor éreztem, amikor megláttam a hatalmas virgácsot az ablakban. Megtorpantam.

Eddig ilyet soha nem kaptam! De hát mégis rossz voltam? Ezt érdemlem? Mit csináltam? Húúúúú…..

 

De a következő mozzanat maga volt a pokol. Kiveszem a kiscipőmből a piros csomagot. Belenézek – és mivel van tele?

SZÉNDARABOKKAL!!!

 

Nem tudom elmesélni, mit éreztem akkor. Akkora csalódást, elbizonytalanodást, kudarcot addig soha nem éreztem. Nagyon sírtam. Sőt. Zokogtam.

Ekkor aztán odavittek a másik ablakhoz, ami a megszokott csili-viliségekkel volt tele (enyhe takarásban), de akkor engem az már egyáltalán nem érdekelt. Csak a megmagyarázhatatlan kudarc, értetlenség és szégyenérzet maradt meg bennem.

Vígasztalhatatlan voltam.

 

Nem tudom, kinek volt ez a sziporkázó ötlete, gondolom, jól meg akartak viccelni.

Hát mit mondjak … De ők sem nevették szét magukat…

 

Szóval az én jótanácsom Miki előtt pár nappal: Ne tegyetek szenet a gyerekek cipőjébe!