Gyerekkori emlékek 1.

2008 november 7. | Szerző: rzso |

Helló Fiúk, Helló Lányok!

Szíves meghívást kaptam Pipacsvirágtól egy újabb játékra, amit örömmel elfogadok. Megtisztel és meghat az irántam való érdeklődés. Köszönöm.

Ez egy jó játék, az eddigiek közül ez tetszik a legjobban. 

 

Így az évek múlásával amúgy is törnek elő az emlékek maguktól is, (állítólag ez a korosodás legbiztosabb jele), így hát a játékra invitálás csupán felfrissíti ezeket az emlékezéseket.

 

Amikor megfelelő mennyiségű gyermekkori emlék felbuggyant már, igen elcsodálkoztam azokon. Nem tudom, másoknak mik maradnak meg mélyen, (ezért érdeklődéssel olvasom a ti beszámolóitokat is) de az enyémek számomra érdekesek voltak.

Hogy miért, az talán majd számotokra is szépen, sorjában kiderül.

 

Úgy döntöttem, minden történetet majd külön napokon írok meg.

Íme az első:

 

1956 október

 

A forradalom idején pontosan 3 és fél éves voltam. Innen van az első emlékképem.

Pesti lány vagyok. Nekem a bölcsőde, óvoda, napközi a nagymamám volt, így a harcok idején hol nagymamámék pincéjében, hol a szüleim pincéjében kuksoltunk.

Mindkét ház igen „jó” helyen volt, nagymamámék háza a Kilián laktanya és a Harminckettesek tere között félúton, (közel a Corvin közhöz), szüleimé pedig a Boráros téren.

Aki kicsit is informált a témában és a helyben, tudja: a két legveszélyesebb terület volt ez Pesten.

Emlékszem, amikor édesapám valamilyen tűzszünetben (vagy a végén?) hazavitt a nagymamámtól, a Kisfaludi utcában lépkedtünk át a halottakon.

Ne gondold, hogy volt bármilyen rossz érzésem! Tudtam, hogy nem élnek, de teljes lelki békével és nyugalommal lépkedtem át rajtuk, kerülgettem őket.

Emlékszem a fateknőre, amiben aludtam a nagymamámnál, és az összetolt fotelekre, amik nálunk voltak a pincében hálóhely gyanánt.

Állítólag egyszer bepisiltem a teknőbe, de arra én nem emlékszem.

Éveken át mutogattam a hozzánk látogatóknak egy jókora repesz-darabot (hú de nehéz volt pedig, de mindig cipeltem!), ami néhány centi híján majdnem elvitte anyukám lábát.

Én nem voltam akkor otthon, de elmesélték, hogy ő állt a tűzhely mellett, mikor ez a lövedék az utcáról elindítva átszáguldott az udvaron, be a konyhánkba, el anyukám lábai előtt, és megállt a szobánkban.

 

De nem is ezek a legérdekesebbek a számomra. Van egy olyan, amire ennyi idő után is élénken emlékszem. Mélyen belém vésődve él bennem, velem – időtlen időkig, talán az idők végeztéig.

Történt egy napon, hogy nagymamám szomszédasszonya felment az első emeleti lakásukba, és főzött egy jó nagy fazék finom gazdag húslevest.

Nagy dolog volt ez, nem is tudom, honnan került hozzávaló, és veszélyes volt felmerészkedni a pincéből, de ő megtette.

Először e gyerekeknek szedtek a tányérokba, hadd egyenek végre valami finomat és táplálót.

Erre én olllllyan hisztit, de olllllllyan hisztit vágtam le, hogy filmen rendezni nem lehetne jobbat. Hogy márpedig én nem kérek, nem kell, nem akarok enni! Nem! Nem és nem!

Szegény felnőttek csak unszoltak, de hiába. Addig ők egyáltalán nem is ettek, hogy előbb a gyerekek lakjanak jól.

És ekkor … egy támadás a házra – a két emeletes, századforduló környékén épült öreg épületre – és a pince mennyezete az ő teljes valójában leszakadt, a vastag vakolat belepotyogott a friss, gőzölgő húslevesbe. Bele az összes tányérba és a fazékba!

Aznap abból már senki nem evett.

A mai napi éget az érzés, ami akkor elfogott.

Három és fél évesen egy pillanat alatt felfogtam, hogy most kétszeresen bántottam a környezetemet.

– Miattam senki nem ehetett, (pedig biztosan éhesek voltak), hisz ha nem hisztizek, már rég mindenki ehetett volna. Miattam nem ettek!

– És még csak azt az örömöt sem szereztem meg a felnőtteknek, hogy jóllakom, hisz – és ezt már akkor is tisztán felfogtam – egy felnőtt már annak is örül, ha legalább a gyerekek nem nélkülöznek.

 

Égetett a lelkiismeret furdalás, és a mai napig könnybe lábad a szemem az emlék kapcsán.

 

Hihetetlen. Ha ez nem történik meg velem, nem hinném el egy ilyen kis gyerekről, hogy efféle érzelmek munkálnak benne.

Emiatt (is) felnőtt szemeimmel egészen másképpen nézek minden pici csemetére.

 

Nadrágáim. Eddig tartott a mai mese. És remélem, hogy boldogan élek, míg meg nem halok.

Aludjatok jól, álmodjatok szépeket… jó éjszakát gyerekek…

 

(Jelölés később…)