Már írtam, első számú kedvencem Kahlil Gibran könyve: A próféta. Számomra mély bölcsességeket ír le.
Eltávozott szeretteinkre gondolván teszem most ide e sorokat:
A próféta – A halálról
„Akkor Almitra szólott, és mondá: most a Halálról kérdeznénk.
És ő így felelt:
Ismerni szeretnétek a halál titkát.
De hogyan találhatnátok meg, ha nem az élet szívében keresitek?
A bagoly éjszakához szokott szeme vak a napvilágra, a fény titkát föl nem derítheti.
Ha valóban látni akarjátok a halál szellemét, tárjátok szíveteket szélesre az élet teste előtt.
Mert egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger.
Reményeitek és vágyaitok mélyén az odaátról őrzött titkos tudástok él;
És mint a hó alatt álmodó magvak, szívetek a tavaszról álmodik.
Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik.
Félelmetek a haláltól nem egyéb, mint a reszketés, mely a pásztort fogja el a király előtt, ki kitüntetése jeléül kezével fogja illetni őt.
Nem örül-e a pásztor a reszketésen túl, hogy viselni fogja a király keze nyomát?
És vajon nem a reszketést érzi-e inkább?
Mert mi egyéb volna meghalni, mint mezítelen állni a szélben és felolvadni a napfényben?
És a lélegzés megszűnése mi volna egyéb, mint a lélegzés felszabadítása a nyughatatlan árapály alól, hogy a lélegzet fölemelkedhessék, kiterjedjen, és fölkeresse a határtalan Istent?
Amikor ittatok a csend folyamából, igazán csak akkor fogtok énekelni.
És amikor a hegy tetejére értetek, igazán csak akkor kezdtek fölfelé kapaszkodni.
És amikor a föld visszakéri tagjaitokat, igazán csak akkor fogtok táncolni.”
Kahlil Gibran: A próféta /részlet/