Van merszünk hozzá?

2008 július 22. | Szerző: rzso |

Azt hiszem, legtöbbünknek legtöbbször nincs. Ott vannak a kétségek, a félelmek: vehetek-e egy 180 fokos fordulatot? Mi lesz a vélt biztonságommal? A vélt komfortérzetemmel?

Így aztán maradunk sokszor ott is, ahol már nem kéne. Munkahelyek, párkapcsolatok, egyéb kötődések… 

Pedig már annyiszor megtapasztaltam, hogy ha valamit nagy elszántsággal elhatározok, és neki is indulok, az energiák a kezem alá dolgoznak. Egyszerűen jönnek a segítségek a megoldáshoz. De ha nagy a tét, akkor elbizonytalanodom, és visszakozom.Tudom, ezért nem sikerülnek sokszor a dolgaim. De legalább már nem magyarázkodom magam előtt. Már nem kenem a körülményekre azt, amiről csak én tehetek. Már nincs mentségem csak csendben hümmögök … és nézem a fejem fölött repülőket – valahogy így:

Richard Bach: Illúziók (részlet)

“…Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó, fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk – fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok – fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Végül azonban az egyik lény így szólt: “Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba.”

A többi lény kinevette, és azt mondták: “Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!”

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.

Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.

Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: “Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!”

És a sodródó így szólott: “Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland…”