Hát igen… ezek a tigrisek már csak ilyenek…
De miért teremtünk magunknak tigriseket újra meg újra? Miért van szükségünk átélni megannyi borzalmat, bánatot, félelmet, nélkülözést?
Fájdalom, szenvedés – valami célt szolgálnak? Nemesebb lesz-e tőle valóban a lélek? Néha úgy tűnik, inkább összetör. Ilyenkor viszont az jut eszembe: nem elviselem-e, sőt kérem-e a fogorvostól a fájdalmas kezelést annak érdekében, hogy később ne fájjon az a fog? Nem elviselem-e sőt kérem-e a gyógytornász vagy gyógymasszőr fájdalom-okozását annak érdekében, hogy később szabadon mozoghassak? Nem gyötröm-e magam önként a tornával, hogy erősebb, egészségesebb és csinosabb legyek?
Hát valami ilyenről szól a kövtkező kis történet.
A teáscsésze
Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
– “Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.”
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
– “Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?”
Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:
– ‘Hagyj békén!’ – de Ő csak mosolygott, és így szólt:
– ‘Még nem.’
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
– ‘Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:
– ‘Még nem.’
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
– ‘Még nem.’
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
– ‘Mostmár jobb.’ – gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
– ‘Hagyd abba! Hagyd abba!’ – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
– ‘Még nem.’
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.
Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
– ‘Még nem vehetlek ki.’
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
– ‘Nézd meg magad.’
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
– ‘Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!’
– ‘Szeretném, ha emlékeznél arra’ – mondta – ‘tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.
* * *
Ez az élet barátaim. Az én életem, és a Tied. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: ‘Engedj ki!’. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: ‘Mi történik velem? Minden olyan zavaros’, és a Mester csak néz, és azt mondja: ‘Még nem vagy kész, még nem.’. De mi látjuk Őt, és bízunk Benne.