Lábnyomok a homokban
2008 július 24. | Szerző: rzso
Hmmm…
Vadmacsi üzenete egy sor gondolatot indított el bennem. Meglehet, mindannyian angyalok vagyunk ilyen-olyan feladatokkal. Nekem ez jutott, ami jutott. (Hideg is, meleg is, de állom a sarat.)
Én biztos vagyok abban, hogy az élet nem annyi, amennyi kilátszik belőle. Biztos vagyok abban is, hogy léteznek segítőink a láthatatlan világban. Tanultam egyfajta spirituális módszert, aminek a tanítása szerint fizikai valónkon, megnyilvánulásunkon kívül lelekünk egy másik része – másik aspektusa – betölthet akár vezető szerepet is a spirituális világban. Van jónéhány könyvem is, ami ezzel foglakozik, engem ezek érdekelnek. Elfogadtam, hogy ilyen létezik, de mélyebbre a magam részéről, a magam szerepéről nem mentem.
Hanem történt, hogy 30, majd 35 éves érettségi találkozót szerveztem (na tessék, az is nekem jutottt eszembe és én szerveztem meg némi segítséggel később…), ahol az egyik volt osztálytársam – aki egyébkén őrült szerelmes volt belém középiskolában és életében sem heverte ki – szóval ő azt mesélte, hogy életében sok-sok viszontagság volt, alkoholizmus és ne soroljam, és mindíg én rángattam ki őt a gödörből, mert mindíg arra gondolt, hogy a Liza (én) ehhez mit szólna. De ez magyarázható a nem szűnő és be nem teljesült érzelmeivel.
A döbbenet akkor ért, amikor már lezajlott a 35 éves érettségi találkozónk is, és utána találtam rá egy igen sokat keresett másik fiú osztálytársunkra az iwiwen. Semmi érzelem nem volt semerre közöttünk soha. Ez biztos. Nyomban írtam neki. A válaszán olyannira megdöbbentem, hogy megőríztem. Így szólt, idemásolom:
“Liza! Liza! Évekig naponta gondoltam Rád, sokat segítettél nekem tudtodon kívül nehéz időkben. Remélem sikerül találkoznunk még. Örülök, hogy jelentkeztél!”
Még nem sikerült beszélnünk, az élet úgy hozta. De itt, ezen a ponton azért egy kicsit elgondolkodtam… Mi működik és hogyan?
Ma beteszek egy számomra nagyon gyönyörű kis mesét, amit egyik kedves barátnőm mesélt nekem. Nem tudom, ki írta, honnan van, és biztosan nem szó szerinti az idézet, ezt nézze el nekem mindenki.
De ha nagy bajban vagytok, jusson ez eszetekbe:
Lábnyomok a homokban
Egy férfi élete befejeztével Isten elé kerül. Így panaszkodik neki:
– Istenem! Istenem! Mit tettél velem!? Életem legnehezebb helyzetében nem voltál velem! Elhagytál! Éppen akkor hagytál magamra, amikor a legnagyobb szükségem volt rád!
Isten szelíden szólt hozzá:
– Drága gyermekem! Én szeretlek, és soha nem hagytalak el téged! Miért gondolod így?
– Bizony bizony! Nézd csak! Ott lent a homokban! Jó darabig velem voltál. Jól látszik mindkettőnk lábnyoma. De ott! Nézd csak! Ott, ahol életem legnehezebb időszaka volt. Ott csak egy pár lábnyom látható. Hát ott hagytál el engem!
– Én ott nem hagytalak el téged – válaszol neki Isten szeretettel. Épp ott, a legnagyobb szenvedések és megpróbáltatások idején valóban csak egy pár lábnyomot láthatsz… mert akkor a karomba vettelek és úgy vittelek téged.
Van merszünk hozzá?
2008 július 22. | Szerző: rzso
Azt hiszem, legtöbbünknek legtöbbször nincs. Ott vannak a kétségek, a félelmek: vehetek-e egy 180 fokos fordulatot? Mi lesz a vélt biztonságommal? A vélt komfortérzetemmel?
Így aztán maradunk sokszor ott is, ahol már nem kéne. Munkahelyek, párkapcsolatok, egyéb kötődések…
Pedig már annyiszor megtapasztaltam, hogy ha valamit nagy elszántsággal elhatározok, és neki is indulok, az energiák a kezem alá dolgoznak. Egyszerűen jönnek a segítségek a megoldáshoz. De ha nagy a tét, akkor elbizonytalanodom, és visszakozom.Tudom, ezért nem sikerülnek sokszor a dolgaim. De legalább már nem magyarázkodom magam előtt. Már nem kenem a körülményekre azt, amiről csak én tehetek. Már nincs mentségem csak csendben hümmögök … és nézem a fejem fölött repülőket – valahogy így:
Richard Bach: Illúziók (részlet)
“…Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó, fenekén különös lények éltek.
A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk – fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok – fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.
A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az egyik lény így szólt: “Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba.”
A többi lény kinevette, és azt mondták: “Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!”
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: “Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!”
És a sodródó így szólott: “Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland…”
Az igényről
2008 július 21. | Szerző: rzso
Szeretem Márait olvasgatni. Nem mindenben értek egyet vele, de ettől még szeretem.
A Füves könyvet 1943-ban írta.
Milyen érdekes… ha nem tudom, hogy az alábbi idézet tőle és ebből a korból származik, azt hiszem, egy mai író alkotása.
Márai Sándor: Füves könyv – Az igényről
“És neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.”
Az angyal sorsa
2008 július 19. | Szerző: rzso
Na, hát ezt el kell mesélnem!
Igaz, már úgy két hete történt a dolog, de még mindig nem térek magamhoz!
Hát szóval engem egy szombat reggel a metróban csak úgy „leangyaloztak”.
Nem vagyok sem beképzelt, sem hiú, de ami igaz, az igaz: azért jólesett.
Történt, hogy épp kiszálltam az aktuális megállóhelyen, amikoris egy idősebb férfiember rohan utánam, kezében névjegyet lobogtatva megszólít, hogy hadd adja oda azt nekem, mondván: „mert maga egy angyal!”
Hát mit mondjak, tágra nyílt szemekkel döbbenten néztem rá, majd egy pillanatnyi döbbent csönd után hihetetlen gyöngyöző kacagásban törtem ki, szó szerint kacagtam, hosszan és hosszan, alig bírtam abbahagyni. Majd mikor végre sikerült, csak annyit tudtam kinyögni fuldokolva: „Igen én ezt tudom de Ön honnan tudja???”
Aztán elmesélte, hogy csak ült velem szemben, és nem tudta levenni rólam a szemét, majd megismételte: „maga egy angyal.”
Pár szót váltottunk, kiderült, hogy valamilyen újságíró-szerkesztő, és mi az, ami érdekel engem, mert ha bármilyen hírre szükségem van, keressem őt meg, itt a névjegye.
Aztán én siettem a dolgomra, mondom induljunk felfelé, de ő épp valamelyik pályaudvarra tartott, így visszament a szerelvényt várni, csak emiatt szállt ki.
Most mi van? Másnál kilóg a lóláb, nekem kilógnak az angyalszárnyaim?
Nahát, erről aztán eszembe is jutott egy kis tanmesécske a tárházamból. Lehet, hogy velem is valami hasonló történt?
Az angyal sorsa
Egy khasszid halála után az égi bíróság elé került, és erős védelmezői annyian voltak, hogy a kedvező ítélet bizonyosnak látszott. Ekkor a Nagy Angyal szólalt fel, aki mulasztással vádolta.
– Miért tetted ezt? – kérdezték tőle, és ő nem talált más választ, minthogy: „Feleségem csábított el”.
Az angyal erre fölnevetett:
– Kitűnő védekezés! Egy asszony hangjának sem tudtál ellenállni?!
Az ítéletet meghozták: az embernek mulasztásáért bűnhődnie kellett, az angyalnak pedig a földre vissza kellett mennie, hogy megnősüljön.
2008 július 17. | Szerző: rzso
Látom, a minap nem sikerült jól betennem a Mezei Mária féle linket.
Azért örülök, hogy látom, vettétek a fáradságot és bemásoltátok a böngészőbe, de hogy csak egy kattintással elérhető legyen, megpróbálom mégegyszer:
Mezei Mária: Prédikáció a szeretetről, Istenről
2008 július 16. | Szerző: rzso
Azzal az igen erősen ösztönző gondolattal fogtam bele ebbe a blogírás-dologba, hogy ha már én magam – olvasmányaim és kutatgatásaim , és egyáltalán lelki utam során – hozzájutottam annyi szép és felemelő gondolathoz, íráshoz ebben az életben, nem tarthatom meg azt mind magamnak, adnom kell belőle másoknak is.
A gondolat megszületésének pillanatában igazán fel sem mértem, mekkora felelőssség is ez. Ugyanakkor azt sem láttam még át, hogy az én fejlődésemben is milyen sokat számít majd. Most látom csak, hogy a sok keresgélés közepette én magam is mennyi de mennyi érzelmi töltést és ez által pozitív energiát kapok.
Nagyon köszönöm a visszajelzéseiteket! Ezek még jobban ösztönöznek arra, hogy keresgéljek, és mint a gyöngyhalász, aki átnézve száz és ezer kagylót, egyszercsak rátalál a ritka és értékes gyöngyszemre, úgy keresem és találom meg én a saját “gyöngyszemeimet”, hogy az erre tévedőnek átnyújthassam.
Most egy – számomra – valódi gyöngyszemmel szeretnélek Titeket megismertetni. Mivel nagyon hosszú, így csak azt a linket teszem ide, amin keresztül eléritek az oldalt, ahol olvasható. Igazán ritka és értékes gyöngyszem!
(Bocsánat, de ha valaki olyan fiatal, hogy nem tudja ki volt Mezei Mária, az ő kedvéért írom ide, hogy még ifjúságom idején az egyik legfantasztikusabb színésznő volt. Érdemes Művész és Kiváló Művész kitüntett.)
Mezei Mária: Hoztam valamit a hegyekből
( Prédikáció a szeretetről, Istenről )
A második világháború gyűlölet okozta súlyos
megpróbáltatásai, szenvedései után, 1946. június 10-én Mezei Mária
színésznő a szeretet és Isten mellett tesz meggyőző tanúságot
Budapesten, a pasaréti református templomban:
http://www.inditlak.hu/fmezei.html
Ezen az oldalon még más szépségeket is találtok, pl. olyat, mint Teréz anya vallomása a szeretetről stb.
A teáscsésze
2008 július 14. | Szerző: rzso
Hát igen… ezek a tigrisek már csak ilyenek…
De miért teremtünk magunknak tigriseket újra meg újra? Miért van szükségünk átélni megannyi borzalmat, bánatot, félelmet, nélkülözést?
Fájdalom, szenvedés – valami célt szolgálnak? Nemesebb lesz-e tőle valóban a lélek? Néha úgy tűnik, inkább összetör. Ilyenkor viszont az jut eszembe: nem elviselem-e, sőt kérem-e a fogorvostól a fájdalmas kezelést annak érdekében, hogy később ne fájjon az a fog? Nem elviselem-e sőt kérem-e a gyógytornász vagy gyógymasszőr fájdalom-okozását annak érdekében, hogy később szabadon mozoghassak? Nem gyötröm-e magam önként a tornával, hogy erősebb, egészségesebb és csinosabb legyek?
Hát valami ilyenről szól a kövtkező kis történet.
A teáscsésze
Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
– “Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.”
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
– “Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép?”
Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:
– ‘Hagyj békén!’ – de Ő csak mosolygott, és így szólt:
– ‘Még nem.’
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
– ‘Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét, és azt mondta:
– ‘Még nem.’
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
– ‘Még nem.’
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
– ‘Mostmár jobb.’ – gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
– ‘Hagyd abba! Hagyd abba!’ – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
– ‘Még nem.’
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először.
Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
– ‘Még nem vehetlek ki.’
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
– ‘Nézd meg magad.’
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
– ‘Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok!’
– ‘Szeretném, ha emlékeznél arra’ – mondta – ‘tudom, fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam a munkához.
* * *
Ez az élet barátaim. Az én életem, és a Tied. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: ‘Engedj ki!’. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: ‘Mi történik velem? Minden olyan zavaros’, és a Mester csak néz, és azt mondja: ‘Még nem vagy kész, még nem.’. De mi látjuk Őt, és bízunk Benne.
A csodafa
2008 július 13. | Szerző: rzso
Biztos vagyok benne, hogy teremteni tudunk a gondolatainkkal. Számtalan esetben tapasztaltam magam is, hogy hihetetlen és előre elképzelhetetlen dolgok megvalósultak. Ilyenkor a gyomromban valami nagyon furcsát érzek, nem hányinger, de valami mocorgás. Mintha viszketne. Dolgozik a napfonat, az energiaközpont. Amikor ilyet érzek tudom, megvalósulnak a terveim.
Néhány éve érettségi találkozót szerveztem, és sehogy nem tudtam nyomára bukkanni egy régi barátnőmnek, akit több, mint húsz éve nem láttam. Annyit tudtam, hogy asszonyneve lett és megszűnt a lánykori lakcíme. Tehát semmit a kereséshez. Igen-igen agyaltam rajta, hogy juthanék a nyomára, mert nagyon szerettem volna megtalálni – amikoris egy szép délután ott lifegett velem szemben a másik metró-mozgólépcsőn. Örömömben és csodálkozásomban nem kicsit kiáltottam felé! (Szerencsére mit sem változott az évek alatt, így megismertem.)
De ha ez így van, akkor oly sokunknak miért nem sikeres az élete? Hisz annyi szépet és jót tervezünk magunkban!
Hol és hogyan rontjuk el? Szerintem valahogy így:
A CSODAFA
Hosszú utat tett meg a vándor, át az árnyéktalan pusztaságon. De egyszerre csak pompás fa állította meg, mint valami csoda állt az izzó sivatagban. Árnyékot adó koronája királyi sátorként terebélyesedett, sötétlő lombja fűszeres virágokat, ragyogó gyümölcsöket rejtett. A vándor kimerülten vetette magát hűvös árnyékába, és önkéntelenül ezt gondolta: „Jó lenne ide egy nyugágy, lágy párnákkal, nem kellene a kemény földön feküdnöm.”
Még ki sem mondta, már pompás nyugágy termett a fa alatt, fényes selyemből készült dagadó párnákkal. A fa, amely alatt pihent, csodafa volt, abból a fajtából, amelyek az istenek világában nőnek, s amelyek az üdvözültek minden óhaját teljesítik. De ki hinné, hogy van ilyen a földön is? A vándor minden tagjában reszketni kezdett. Jó ideig tartott, amíg rémülete elült, s ismét a csodafa alá merészkedett. Végül is, mivel semmi más ijesztő nem történt, összeszedte magát, lefeküdt a csábító kerevetre, a lágy pihe testét felüdítette, s csak most érezte igazán, milyen fáradt. „Ó, ha egy szép leány jönne – sóhajtotta –, s gyengéden kenegetné a lábamat!”
De még jóformán el sem képzelhette, milyen gyönyörűség is lenne az, fáradt lábait máris szép leány kenegette. Kicsit megrémült, aztán nyugodtan átadta magát az élvezetnek.
Mikor már jól felfrissült, akkor vette csak észre, milyen éhes, és így szólt: „Kívánságom teljesült, most azonban ehetnék valami jót!” Már ott is állt előtte az asztalka válogatott ételekkel, italokkal, szemét-száját boldogító tele tálakkal.
Most kényelmesen visszafeküdt az ágyra, s a lombkorona árnyékában így merengett: „Ha most egyszerre egy tigris előugrana, az biztos felfalna engem…” Még abban a pillanatban szörnyű fekete-sárga tigris ordítva, egyetlen ugrással a fekhelyére ugrott, s egyetlen mozdulattal megfojtotta.
Így járt a vándor, akinek minden kívánsága teljesült.
Ima
2008 július 10. | Szerző: rzso
Úgy terveztem, hogy ma írok néhány sort az épp aktuális gondolataimról, de már megint nagyon késő lett, mire a géphez tudtam jutni. Hívogat az ágyam, ezért még elolvastam azt az imát, amit ma este adok át nektek, és ezekkel a szép sorokkal búcsúzom a mai naptól.
Antoine de Saint Exupéry imája
Uram! Nem csodákért és látomásokért
fohászkodom, csak erőt kérek a
hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé,
hogy a napok sokféleségében és
forgatagában időben rögzítsem
a számomra fontos felismeréseket
és tapasztalatokat.
Segíts engem a helyes időbeosztásban.
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok
fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy
csupán másodrangú fontossága
megítéléséhez.
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és a
mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak
az életen, de értelmesen osszam be
napjaimat, észleljem a váratlan
örömöket és magaslatokat.
Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy
az életben minden simán kell,
hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a
józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések
az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk.
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt,
akinek van elegendő bátorsága és
szeretete az igazság kimondásához.
Az igazságot az ember nem magának
mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen
Úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek segíts, hogy tudjak várni.
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk
van a barátságra. Add, hogy az élet legszebb,
legnehezebb, legkockázatosabb és
legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk.
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a
kellő pillanatban és a megfelelő helyen
szavakkal vagy szavak nélkül egy kis
jóságot közvetíthessek.
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől.
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt,
amire szükségem van.
Uram! Taníts meg a kis lépések művészetére!
Ámen
Ikrek
2008 július 27. | Szerző: rzso
Ez nagyon édi!!!
Ikrek
Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy “kis hívő”, a másik egy “kis szkeptikus”.
A szkeptikus azt kérdezi:
– Mondd! Te hiszel a születés utáni életben?
– Hát persze. – mondja a kis hívő. – Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!
– Hülyeség! – mondja a szkeptikus. – Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?
– Pillanatnyilag még nem tudom, – mondja a kis hívő – de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Talán, lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal fogunk menni!
– Nonszensz! Lehetetlen! – mondja a szkeptikus. – Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal!? Micsoda hülyeség! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne! Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!
– Hát persze, hogy működni fog, csak minden egy kicsit másként fog kinézni – mondja a kis hívő.
– Soha sem fog működni! – véli a kis szkeptikus. – Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
– Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet, – mondja a kis hívő – de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és Ő nagyon vigyáz majd ránk!
– Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? – kérdezi a kis szkeptikus.
– Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem létezhetnénk! – válaszolja a kis hívő.
Mire a kis szkeptikus:
– Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!
A kis hívő elgondolkozik egy pillanatra.
– Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! – mondja aztán halkan – Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!
Oldal ajánlása emailben
X